A menedék
A Nap sugarai utat törtek maguknak a fák levelei között, a levegő megtelt a virágok bódító illatával. A gyerekek kint játszottak az utcákon, az emberek élték a mindennapi életüket. Egészen 1914 nyaráig amikor sűrű felhők borították be Európa-egét. A háború lángjai felperzselték Európát.
A szél fújt amikor a hajó elindult a kikötőből. 1915-öt írtunk, karácsonyhoz közeledve az idő egyre hidegebbre fordult. A szél belekapott a lány lobogó barna hajába. Nehéz időszakon volt túl. Nemrégiben értesítették fiatal jegyese haláláról, aki az ellenséggel vívott háborúban halt meg. A lány mielőbbi békét szeretett volna. A szél jegessé változott, ezért bement a kabinjába. A barátai hívták ugyan vacsorázni, de ő rosszullétre hivatkozva visszavonult. Csak egy dolgot szeretett volna tenni, amit kislányként mindig, amikor rosszkedve volt: bebújni a szekrénybe. Különös szokása volt ez, de csak így érezte biztonságban magát. Amint beért a hálótermébe, a szekrényből kiszórt mindent, és bevackolta magát. Az utóbbi hónapok viszontagságai után nem akart semmi mást, csak végre egy helyet, ahol egyedül lehet. Csak ő és a gondolatai, semmi más. Elhelyezkedett és behunyta a szemét. Érezte, ahogy kitisztulnak a gondolatai, és fokozatosan kezdett megnyugodni. Emlékképek százai ötlöttek fel benne, érzések, amelyeket régen magába temetett, és talán rég el is felejtett már. Eszébe jutott a hazája, Franciaország, ahonnan el kellett menekülnie. Hónapokon át nem csinált mást, csak menekült és menekült az emlékei elől, de most újra eszébe jutott minden. Minden, amiért elhagyta a hazáját, az országot, a melyet annyira imádott.
Minden még gyerekkorában kezdődött. Sok testvére volt, ezért kellett számára egy hely, ahol teljesen egyedül lehet, ahol kizárhatja a külvilágot. Innen jött az az ötlet, hogy bújjon a szekrénybe. Itt tanult, olvasott, itt lehetett igazán önmaga. Felhőtlen boldogsága egészen 8 éves koráig tartott, amikor is egy balesetben elvesztette a szüleit. Borzalmasan nagy csapás volt ez a 8 éves Lucie számára. Árvaházba kerültek a testvéreivel, innen külön családokba vitték őket. Minden testvérét elvitték, kivéve őt. Mindig is ő volt a különc, aki kilógott a sorból. Korához képest érett volt, és inkább a könyvek társaságát kereste, mint az emberekét. Miután teljesen egyedül maradt, bebújt a könyvtárban lévő szekrények egyikbe, és csak sírt, csak sírt. Egy kis idő elteltével valaki kopogott a szekrény ajtaján. Azt hitte, hogy az apácák azok, akik miután rajtakapták, hogy bújócskázik, rendszerint megverték. Ezúttal azonban a 9 éves Jean állt az ajtóban. Bemászott a szekrénybe a síró lány mellé, és elkezdett vele beszélgetni, ami többszöri próbálkozás után ugyan, de sikerült neki. Kis idő múlva sikerült Lucie-t megnevettetnie - ezek után lettek a legjobb barátok. Mindent együtt csináltak, együtt tanultak minden délután a könyvtárban. Egy céljuk volt csupán: bejutni a Sorbonne-ra. Lucie nagy szenvedélye a bölcsészet volt, míg Jean a tudományokért - különösen az orvostudományért - rajongott. Amint nagykorúak lettek, otthagyták az árvaházat, és elkezdték új, csodálatos életüket, együtt. Amikor megjött az értesítés, hogy felvették őket az egyetemre, hihetetlenül boldogok voltak. Abban a pillanatban ott, a Diadalív alatt elcsattan az első csók is. 1914 nyara a szerelem nyara volt számukra, nem érdekelte őket a közelgő háború, egyszerűen csak boldogok akartak lenni. Szeptemberben együtt kezdték az egyetemet, addigra már az eljegyzés is megvolt. A háború szele még éppen csak megérintette a két szerelmest, amikor december elején Jean megkapta a behívót. Értesítették, hogy azonnal a frontra kell mennie. Lucie a hírtől teljesen összetört, de Jean kedvéért próbálta erősnek mutatni magát. Ez azonban túl nehéz feladatnak bizonyult számára.
Most, ahogy ott ült a poros szekrényben, minden kép felrémlett előtte: a gyűrött behívó, amit Jean a kezében szorongatott, miközben közölte vele a hírt, ahogy fut a vonat után - annak ellenére, hogy megbeszélték, hogy otthon búcsúznak el -, gondolták így könnyebb lesz. Nem lett könnyebb, és talán soha nem is lesz könnyebb. Eszébe jutott a pillanat, amikor két katona közölte vele Jean halálát. Érezte, hogy a szíve ebben a pillanatban törik végleg porrá, hiszen nincs is annál kínzóbb, mint amikor az általunk annyira féltett és dédelgetett, halovány reménysugár egy pillanat alatt szertefoszlik. Azonnal elhagyta Franciaországot, mielőbb szabadulni akart mindentől. Az egyik öccsét, mint később kiderült, egy New York-i család fogadta örökbe, ezért hozzá menekült. New York elég távolinak tűnt, de arra nem gondolt, hogy az emlékei is mennek vele. Pár hónap elteltével azonban rájött, hogy nem tartozik ide, nem itt van az igazi élete, hanem, Párizsban. Végiggondolta, hogy mit tehetne: az tűnt a legegyszerűbbnek, ha hazamegy oda, ahova minden köti. Bár próbálták marasztalni, hiábavaló volt. Amit Lucie egyszer a fejébe vett azt végig is csinálta.
Kiszállt a szekrényből. A sírástól már feldagadtak a szemei, teljesen elvesztette az időérzékét. Maga sem tudta, hogyan, de valahogy mégis kijutott a fedélzetre. Kibotorkált a hajó orrához, és lenézett a mélybe. Arra gondolt, hogy milyen egyszerű is lenne véget vetni mindennek, akkor soha többé nem érezné ezt a feszítő fájdalmat a mellkasában. Ám ő nem volt az egyszerű utak embere, soha nem adta fel. Így most sem ezt az utat választotta. Inkább levette a jegygyűrűjét, megnézte közelről még utoljára, és egyenesen a tengerbe hajította a medállal együtt, amit szintén Jeantól kapott, és amiben még mindig ott volt a férfi arcképe.
Szeretett volna megszabadulni mindentől, ami a férfire, és az együtt töltött évekre emlékeztette. Felnézett az égre és legnagyobb meglepetésére elkezdett hullani a hó. Erről eszébe jutott a föléjük magasodó Diadalív és az utolsó csók, Párizsban éppen havazott akkor. Azóta nem látott havat. Már várta a mellkasába nyilalló fájdalmat, az ürességet, amit ilyenkor érezni szokott, de egészen más volt a helyén: szabadság, béke. Ekkor egy hatalmas hullám csapott le a hajóra. A kis hajó dacolva a hullámokkal csak szelte a habokat, mintha meg sem érezte volna azt, ami Lucie-t leterítette a földe. Lucie megkapaszkodott a korlátban és felállt.
Nem érdekelte a vizes ruhája, nem érdekelte semmi más, végre megértette, hogy mindent el kell követnie a béke érdekében. Ott kell küzdenie érte, ahol csak tud, (már csak Jean emléke miatt is), mert ha ez a kis hajó dacolhat a vad tengerrel, akkor talán számára is akad még némi remény. És a Békehajó csak siklott tovább fedélzetén a barna hajú lánnyal, akinek, ahogy megszabadult az emlékektől, sikerült, elengednie a múltat, így előre tudott tekinteni a jövőbe.
Most, hogy megbékélt önmagával, már csak Európára vár ugyanez, kibékülni önmagunkkal és akkor talán egyszer újra mind szabadok lehetünk.
Csiszár Dóra
